A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény hatályba lépése óta ex lege – azaz a törvény erejénél fogva – védett természeti értéknek minősül valamennyi forrás is. Az ex lege védelem szempontjából forrásnak számít a felszín alatti víz természetes felszínre bukkanása, ha vízhozama tartósan meghaladja az 5 liter/percet, akkor is, ha időszakosan elapad. Fontos megjegyezni, hogy a közvélekedéstől eltérően az állami természetvédelem nem csupán a kiépített (azaz pl. terméskőből rakott foglalással, kifolyócsővel ellátott stb.) forrásokat tekinti védelemre érdemes objektumnak, hanem sokszor egy (a kirándulók által csupán egyszerű szivárgónak tűnő) vízfakadási helyet is.
A források nem csupán víztani, felszínalaktani és tájképi értéket képviselnek, de sajátos élőhelyként, illetve a belőlük táplálkozó vízfolyások révén jelentős szerepet töltenek be a biológiai sokféleség megőrzésében is. A bennük megjelenő víz jellege alapján főbb típusaik a talajvíz-, a réteg- és a karsztforrások; ez utóbbiak egy része barlangból lép – közvetlenül vagy közvetetten – a felszínre.
Az 1960-as években végzett országos felmérés alapján a Vízügyi Tudományos Kutatóintézet által összeállított forrásnyilvántartás közel 4300 forrást tartalmaz; ám az utóbbi évtizedek csapadékhiányos időjárása és a bányászati vízkiemelések miatt ezek közül számos elapadt vagy időszakos működésűvé vált (látszólagos ellentmondás, hogy a forráskataszterezési feladatok elvégzését követően várhatóan jóval több forrás lesz az aktuális nyilvántartásban, hiszen a korabeli felmérés korántsem volt olyan alapos, minden területre kiterjedő, mint a mostani).
A védett források tényleges számának és aktuális állapotának egységes szempontok szerinti felmérése 2003-ban kezdődött meg, és jelenleg is tart (elsősorban a nem védett területeken). A terepi kataszterezés során szakembereink eddig 1580 (!) forrást mértek fel az Igazgatóság működési területén, és – ahogyan az az áttekintő térképen is látható – a munkának még korántsem értünk a végére...
