A Zala megye délnyugati szegélyén kanyargó Mura folyó a Kerka torkolatától a Drávába ömléséig alkot határzónát Magyarország és Horvátország között. Az országhatár és a Zalai-dombvidék markáns délnyugati pereme között elhelyezkedő terület a Mura mente. A tájképet a gyors sodrású és szeszélyes Mura folyó időszakos árvizei, zátonyokat, új partszakaszokat, szigeteket, holtágakat építő és romboló tevékenysége határozza meg. Az így kialakult értékes élőhelyek viszonylag természetes állapotban maradtak meg, mivel a határsáv közel ötven éven át katonailag elzárt terület volt.
A magyarországi Mura-völgy geológiailag is jól elkülöníthető két szakaszra oszlik: egy felső szakaszra Muraszemenye és Letenye között, ahol a Mura közvetlenül a Letenyei -dombság lejtőit követi és egy alsó szakaszra Letenye és Murakeresztúr között, ahol a folyó már eltávolodik a domboktól, ártere lényegesen kiszélesedik és jellegzetes teraszokat alkot.
Alapkőzetét kavicshordalék alkotja, melyet az ős-Mura halmozott fel kb. 20 km széles medrében. A folyó medrének vándorlását jól mutatja, hogy míg jelenlegi vízszintje Letenyénél 140 m-es tengerszint feletti magasságban van, addig a tőle 3 km-re lévő Csitári domb tetején - mintegy 300 m magasságban - is fellelhető kavicshordaléka. Szinte minden nagyobb árvíz után megváltoztatja medrét, völgyében alig van olyan hely, ami valaha ne Mura meder lett volna. A kavicshordalékon változó vastagságú, tömött szerkezetű öntéstalajok alakultak ki, melyek minden típusa megtalálható.
A Mura folyó Ausztriában, A Hohe Tauern hegységben ered, 1764 m magasságban. Teljes hossza 454 km, amelyből csak a legalsó szakasz (48 km) - annak is csak a bal partja - esik Magyarországra, de még ezen az alsó szakaszon is elég gyors ahhoz, hogy medrét a laza talajban folyamatosan változtassa. Völgye a vízfolyások és holtmedrek tömkelege, túlfejlett kanyarjait helyenként maga is átszakítja. A hosszantartó közép- és kisvíz kanyarokkal alakítja ki magának azt a mederhosszat, amelynél a sebesség és a talaj ellenállása között az egyensúly megmarad. Az országhatár egykor a Mura sodorvonala volt. A folyó vándorlásának következtében azonban ma már mind Magyarországon, mind Horvátországban van szárazhatár, a határvonal szinte sehol sem fekszik a sodorvonalra.
A Mura vízjátéka - a Drávához hasonlóan - más folyókhoz viszonyítva kicsi. Ennek egyik oka az, hogy az Alpok hótakarója természetes tározóként szerepel, a hegyek között az olvadás csak akkor kezdődik el, amikor a tavaszi esőzésekből származó ár már levonult. Jellemző még a folyóra, hogy gyorsan árad és lassan apad. Apadáskor 6-8-szor annyi idő szükséges, mint amennyi idő alatt ugyanannyit áradt.
A honfoglalás utáni időkben egészen Szent László koráig a Mura mente a nyugati-délnyugati gyepűvonal része volt. A Letenye közelében feltárt régészeti leletek egy itt létező, nyugatra vezető útvonalra, őrzött átjáróra, ún. gyepűkapura utalnak. Ez a kapu a mai Murarátka és Letenye között lehetett, ahol a Zalai-dombvidék széle érinti a Mura völgyét. A török harcok, különösen Kanizsa 1690-es felszabadítása idején elnéptelenedett területekre a sűrűbben lakott Muraközből a XVIII. század első felében horvátok települtek. Nyelvüket életmódjukkal, szokásaikkal együtt sokáig megőrizték. Jelenlétükről tanúskodnak a vidék falu- (Dobri, Csernec) és dűlőnevei (Murcsák, Megyimorje, Murisa, Gyurgyánc, Topolje stb.) is. 1900-ban még nyolc település lakosságának nagyobb része vallotta magát horvát ajkúnak. Ma már a fiatalok alig használják nagyszüleik nyelvét, annak ellenére, hogy a helyi iskolákban rendszeres horvát nyelvoktatás folyik.
A folyó menti - zalai viszonylatban - kiváló szántóknak, legelőknek és kaszálóknak köszönhetően a mezőgazdaság mindig is jelentős volt e tájon. A művelésbe vont területek szinte teljes egésze az egykori ártéri erdők helyén létesült, azok kiirtása nyomán. A síkkal érintkező domboldalak déli lejtőin szőlőtermesztés folyik.
A Mura két partja között élénk forgalom és kereskedelem zajlott. Belezna község határában érte el a folyót az az útvonal, amelyen lábon hajtották a magyar húsmarhát Nyugat-Európa felé.
Fotó: Lelkes András
A halászat a Mura vidékén - a folyó jellegéből adódóan - nem jelentett olyan fontos megélhetési forrást, mint a nagyobb, de kisebb sodrású folyók mentén. A Murán és holtágain a kisszerszámos halászatot gyakorolták (emelőháló, tapogató, varsa, kis- és nagyhúzóháló), nagyszerszámos hasznosításról nem lehet beszélni. Árvizek után a mélyebben fekvő réteken a kintrekedt halat a nép 3-4 ágú szigonnyal, átalakított vasvillával fogta ki. A halászatot jelenleg is szinte kizárólag helybéli emberek gyakorolják. Eszközeik: emelőháló (sokszor gémeskútszerű, nagy állvánnyal), fenékhorog, kisebb marázsaháló.
Érdekességként megemlíthető, hogy 1908-ban ifj. Sporzon Pál debreceni lakos a budapesti M. Kir. Bányakapitányságtól Alsólendva, Lenti és Letenye község határában művelendő aranymosásra kért engedélyt. Egy Letenyéről származó aranymosó padot és "zsétert" a keszthelyi múzeum is őriz.
A Murán viszonylag sok és nagy vízimunkálatokat hajtottak végre az 1800-1830-as években, amely a meder íveinek átvágásában nyilvánult meg. Ennek következtében a folyó óriási mennyiségű hordalékot hozott mozgásba, a mederfenék a vártnál lényegesen nagyobb mértékben mélyült ki és a már megépült védművek – támaszukat vesztve – a vízbe dőltek. Száz évvel ezelőtt és az 1960-70-es években is történtek vízügyi beavatkozások, de ezek sem változtatták meg alapjaiban a folyó és a vidék jellegét. Az árvízvédelmi töltések megépülésével azonban a korábban szétterülő árvizek szintje megemelkedett. A múlt század elején végzett munkákat az is motiválta, hogy a kiöntések után sokáig visszamaradó pangó vízfelületek miatt maláriaellenes orvosi kirendeltséget kellett felállítani Letenyén.
A trianoni békeszerződés után az új országhatár nemcsak a vidéket szelte ketté, hanem sok gazdát saját földjétől is elszakított. A határ két oldalán fennálló kettős birtokosság révén a horvát parasztok a két háború között átjártak Magyarországra korábbi birtokaikat művelni. Az ötvenes években a két ország között kialakult feszült politikai viszony miatt ez lehetetlenné vált, a határmenti területek megközelítését a magyar oldalon erősen korlátozták. A határőrség nyomai (futóárkok, bunkerek, géppuskafészkek) ma is láthatók. Az elzártság eredményeképpen a korábban művelt területek gazdátlanul maradtak, a vidék elvadult, természetes úton erdősülni kezdett.
A határzóna pozitív adottsága mellett (segítette fenntartani a természetes környezetet) egyik negatív következménye a tudományos kutatás elmaradása. A Muraköz vidékéről a II. világháború idején Boros Ádám (1944) közölt értékes adatokat (ma Szlovénia területe). A legjelentősebb florisztikai adatokat a Károlyi-Pócs-Balogh (1954-1975) Délnyugat-Dunántúl flóráját feltáró dolgozatokban találjuk, de – mivel a folyószakasz katonailag elzárt volt - az ő adataik is csak a Mura menti dombvidékre vonatkoznak. A Mura- és a Dráva ártér növényföldrajzi kutatását Kovács Margit és Kárpáti István indította el 1973-ban. A korábbi feltárás hiánya miatt nem lehet tudni, hogy a természetes élőhelyek mekkora kiterjedésűek lehettek, milyen fajok tűnhettek el végérvényesen.
Fotó: Lelkes András
A Mura kis vízjátéka és medrének folyamatos vándorlása miatt a folyómenti ártéri vegetáció klasszikus zonációja kevésbé markáns, mint nagyobb folyóinknál. A medertől távolodva az egyes növénytársulások sávjai keskenyek vagy a mozaikszerű talajviszonyok miatt fel sem fedezhetők. A kanyarok belső, épített oldalán kialakult, vízfelszín fölé került kavicszátonyok rövid ideig maradnak növényborítás nélkül, szinte azonnal beerdősülnek a víz által szállított magokból. Közvetlenül a meder szélén keskeny sávban iszapnövényzet (szittyók, széleslevelű gyékény) alakult ki, de ez sok helyen hiányzik. A folyóhordalékon, zátonyokon, nagyobb holtágak peremén, de néhol még a kavicsbányatavak mellett is feltűnnek a bokorfüzesek. Ezek kötődnek legjobban az árhullám és a vízszintváltozás okozta folyamatok alakulásához. Legértékesebb pionír fajuk a parti fűz. Az ártéren a legnagyobb területeket lefedő társulások a puhafás ligeterdők. A rombolt parton (a kanyarok külső ívén) közvetlenül az élővíz partján állnak. Kora tavasszal fehér-, később lila szőnyeget alkot bennük a hóvirág és a ligeti csillagvirág. Májusban-júniusban elszórtan, kisebb foltjait láthatjuk a nyári tőzikének. A patakok és egyes holtágak partján égerligeteket, a mélyebben fekvő, pangóvizes területeken égerlápokat találunk. Jellemző védett növényük a szálkás pajzsika, jelen van a hamvas éger is, magját valószínűleg a folyó felsőbb vidékéről hozta a víz. Az ártér magasabb fekvésű helyein keményfás ligeterdők találhatók, jellegzetesen magyar kőrissel. Életterük sajnos visszaszorult, mivel az árvízvédelmi töltések megépülésével az árvizek szintje megemelkedett. Értékes állományaikban virágzik a széleslevelű nőszőfű. A ligeti szőlő a többi lián-típusú cserjével (komló, iszalag) őserdei hangulatot idéz, főleg az erdőszéleken. Murarátka környékén a bükkösök egészen a Mura-völgy talapzatáig leereszkednek, ezért a "dombsági" és a "völgységi" vegetáció keveredik. A domboldalakon hatalmas, egybefüggő területeket borítanak az illír bükkösök, jellemző lágyszárú fajaik a zalai bükköny, a farkasboroszlán, a turbánliliom és a pirítógyökér.
A Mura ártere azon szerencsés területek közé tartozik, ahol nem történt meg a természetes és természetszerű erdők lecserélése nemesnyár ültetvényekkel - mint hasonló termőhelyeken az országban - mivel a hagyományos erdőgazdálkodás nagy nehézségekbe ütközik, nem gazdaságos. Az erdőállományt a mai napig túlnyomórészt a termőhelynek megfelelő, őshonos fafajok alkotják.
Fotó: Lelkes András
A folyókanyarulatok lefűződéséből kialakult holtágak a feltöltődési folyamat különböző fokán állnak, különösen fontos élőhelyeket képviselnek. A rögzült hínár társulásokban sokfelé díszlik a fehér tündérrózsa és a sulyom, a lebegő hínár védett növénye a rucaöröm. A holtágak a kavicságyon keresztül némileg kapcsolatban állnak az élő vízzel, ezért árhullám érkezésekor megfigyelhető a víz szintjének emelkedése a holtágakban akkor is, ha csapadék nem esik és a folyó még nem lépett ki a medréből.
A folyómenti gyepek korábbi erdők helyén emberi tevékenység eredményeként alakultak ki. A fás szárú növényzet visszatelepedése miatt állandó művelést igényelnek. Sajnos mára a kaszálás a legtöbb helyen elmarad, legeltetés nincs, a rétek egy részét felszántották, illetve lecsapolták. A megmaradt mocsárréteken és kaszálóréteken mai is jelen van a hússzínű ujjaskosbor és a szibériai nőszirom, de egykor jóval elterjedtebbek lehettek. A rétek valamikori nagyobb kiterjedésére a helyi elnevezések utalnak (Nagyrét). Az adventív gyomok terjedése leginkább ezeket a társulásokat veszélyezteti.
A gerinctelen állatok közül a szitakötők állománya a legjobban feltárt. A holtágakban két ritka fajuk él, a tócsa- és a piros szitakötő. A kétfoltú szitakötő nemcsak a holtágaknál, hanem a kavicsbányák körül is mindenfelé gyakori. Az erdei szitakötőnek legtöbbször csak a lárvabőrét lehet megtalálni - melyből a kifejlett állat kibújt - a folyó mellett a parton és az uszadékfákon. A gyakoribb lepkefajokon kívül előkerült a magyar színjátszólepke is. A bogarak fajösszetétele kevésbé ismert, de él itt egy hazánkban eltűnőben lévő védett futóbogár, a szárnyas futrinka.
A Murában és vízrendszerében több mint 50 halfajt mutattak ki, ebből 13 faj védett, 6 endemikus. A felpillantó küllő 3 hazai hazai lelőhelye közül egyik a Mura. A lápi póc az eutrofizálódó holtágakban él a kárásszal, a compóval és a réti csíkkal azonos élőhelyen. A csíkok többi 3 faja az élővízben él, mint az áramláskedvelő magyar bucó, leánykoncér és selymes durbincs. A hüllők közül a mocsári teknőst megfigyelhetjük a holtágakban, a vízisiklóval mindenfelé találkozhatunk.
Fotó:Lelkes András
A madárvilág a vonulási időszak kivételével viszonylag szegény, viszont annál jelentősebb szerepet tölt be a költöző madarak számára ősszel és tavasszal. Mielőtt elhagynák az országot, a szürke gémek és nagykócsagok csapatokban gyülekeznek a kavicsbányatavaknál és holtágaknál. Tél végén is ide érkeznek meg először, enyhe teleken néhány át is telel. Amikor az állóvizek már befagytak, a tőkés-, csörgő- és kercerécék a Murán még mindig találnak nyílt vízfelületet. Áprilisban és szeptemberben a kavicsbányatavaknál és a környékbeli mesterséges horgásztavaknál időnként feltűnik a halászsas. A fekete gólya - fehér rokonával ellentétben - kerüli az ember közelségét, az ártéri erdők legháborítatlanabb foltjaiban költ. A réti sas a környékbeli halastavaknál egész évben jelen van, de fészkel a Mura mentén is, táplálkozni Horvátországba is átjár. A holtágakon kis vöcskök, vízityúkok költenek, de helyenként egy-egy pár bütykös hattyú is revírt foglal. A növénymentes zátonyokon gyakran látni kis lilét, tojásait szinte lehetetlen észrevenni a kavicsok között. Valamennyi vízfelületnél, a patakoktól a bányatavakig megfigyelhetjük a vidra nyomait, főleg téli időszakban. A hód az elmúlt évtizedben jelent meg a területen, a horvátországi Dráva szakaszon történt visszatelepítésből elvándorló hódok jelentek meg a Mura mellékvízfolyásaiban (Kerka, Principális csatorna). A kedvező életfeltételek következtében szaporodni kezdetek, ma már a Murán is él néhány család.